Óriási vita a családban
(*Bree szemszöge)
Csak ültem az ágyam szélén, és néztem ki a fejemből. Eleredtek a könnyeim, és eszembe jutott, hogy a két öcsém gyűlöl, de hogy miért, és mit rontottam el, nem tudom! Éktelen ordibálás riasztott fel a gondolatmenetemből. Kinéztem az ablakon, és azt vettem észre, hogy a kutya a kocsi kerekei alatt fekszik. Kivágtam az ajtót, és lerohantam a kertbe. Felkaptam a véres kutyát, és becsavartam az egyik rongyba. Bepattantam a kocsimba, és elkezdtem száguldozni a kutyaklinika felé. Nem is figyeltem, hogy ki ütötte el, csak azon járt a fejem , hogy minél előbb menteni kell a kutyát. Ribit Paultól, és Michaeltől kaptam, amikor még szerettek, a 18. születésnapomra. A könnyeim rendíthetetlenül áztatták az arcomat. Odaértem a kórház elé, kikaptam a kutyát, és bezártam a kocsit, majd elkezdtem rohanni befelé az orvoshoz, idő közben elkaptam az egyik nővért, és beinvitált minket az orvoshoz. Az orvos szánakozóan nézte a kutyát, majd rám nézett sajnálkozó szemekkel.
- Megteszem amit csak tudok a kutyáért.-Mondta, majd kiinvitált a rendelőjéből. Tenyerembe hajtottam a fejemet, majd rázkódtam a zokogástól. Valaki leült mellém, majd átkarolta a vállamat, nagyon jól ismertem ezt az ölelést, egy valaki jutott az eszembe: MICHAEL.
- Nem lesz semmi baja, Bree!-mondta szomorú hangon, belefészkeltem magamat az ölelésébe, majd még jobban elkezdtem sírni.
- Hol rontottam e?-csuklott el a hangom.
- Mit rontottál el?-kérdezte.
- Hát hogy így meggyűlöltetek engem! -zokogtam. Odanyújtott egy zsepit, majd megrázta a fejét.
- De hát, én nem is utállak, imádlak, nővérkém, csak Paul neheztel rád, amiért nem bírod a barátnőjét.
- De az utálatnak számít, és ahogy leoltott engem, hallottad, hogy beszélt velem, és előhozta belőlem megint azt a rossz emléket!-mondtam és eszembe jutott, ahogy az a mocskos állat felettem térdel, és leszakítja rólam blúzomat, erre az emlékre, megrázkódtam, és bevillant előttem a támadóm arca, aki történetesen a legjobb barátom volt.
- Igen hallottam, sajnos. Utána Robert, és én is akkorát behúztuk neki, úgy, hogy a földön fetrengett.- mondta önelégülten, én meg megeresztettem egy halovány mosolyt. Átöleltem, jó szorosan, hogy tudja menyire szeretem, és ezt hangosan el is akartam mondani, de kivágódott az orvosi szoba ajtaja, és kihozta az orvos a kutyát, felpattantam, de leintett, és bement a műtőbe, ilyen súlyos a helyzet? gondolkoztam magamban.
- Ne aggódj, biztos, hogy meg fog gyógyulni!-mondta biztatóan öcsém és megszorította a kezemet.
-Paullal, pedig ne törődj, mert egy idióta seggfej!-morogta az orra alatt én meg halványan felkuncogtam.
- Amúgy, meg a többiek tudják, hogy itt vagyok?-kérdeztem, mire megrázta a fejét, ránéztem jóképű arcára, és elcsodálkoztam, hogy még nem volt barátnője, csak egy, de ő sajnos egy autó balesetben életét vesztette. Amúgy meg sötét barna haja van már majdnem fekete, ami a szemeibe lógott, belenéztem csoki barna szemeibe, és sírni támadt volna kedvem, na mind egy már így is sírjak, még ráadok még egy lapáttal.
- És mi van veled meg Ritával?-kérdeztem, mire összerezzent a hirtelen kérdésemtől, elmosolyodott, de ez nem vidám volt, hanem szomorú.
- Sajnos amiért elköltözünk, szakítanom kellett vele.-mondta, majd újra csöndbe burkolózott. Azt vettem észre, hogy 10 percen belül elalszom, és a fejem Michael vállára hanyatlik. Ő pedig szorosan átölelt engem, és a fülembe suttogta hogy mennyire szeret, és nem lesz semmi baja az én hercegnőmnek.
*
Eközben Michael szeretetteljesen nézett a nővérére, és meglátta, hogy a nyakán van egy félhold alakú könnycsepp. Elkerekedett a szeme, de nem szólt semmit. Már vagy 3 órája ülhetett, és gondolkozott, de az orvos még sehol nem volt. Kezdett lecsukódni a szeme, és ekkor kivágódott a műtő ajtaja. Kijött rajta az orvos, részvétet nyilvánító tekintettel. Lassan kezdett ébredezni a nővére is.
*Bree szemszög
-Nagyon sajnálom, de nem tudtam megmenteni a kutyáját, hölgyem!-mondta az orvos, és elkezdett valamit hablatyolni a csontokról. Én még csak most fogtam fel hogy mit mondott, és hisztérikus sírásban törtem ki. Az öcsém átölelt, és ez nagyon jól esett nekem.
-Nézze hölgyem, én megettem amit csak tudtam, de már túl késő volt, nem ébredt fel a kómából a kutyája.- kezet rázott az öcsémmel, és egy másik páciens kutyájához sietett.
Annyira rázkódtam a sírástól, hogy még egy szál cigit se tudtam kihalászni a dobozából. 1 óra múlva, már abbamaradt a remegés, de a könnyeim még mindig nem apadtak el. Öcsémmel kimentünk a kórház elé, és most már ki tudtam venni a cigit a dobozából, és rá is tudtam gyújtani.
- Nem szeretném, hogyha rágyújtanál többször!-mondta halál komolyan Michael.
-Megpróbálom ezt megígérni neked!-mondtam rekedten a sok sírástól.
-Istenem csak én lehetek ilyen szerencsétlen!-mondtam, majd elcsuklott a hangom a végére.
- Nem csak te!-mondta mögöttem egy mély baritonú hang, megmerevedtem a rémülettől, majd megpördültem a tengelyem körül. Most néztem szembe a legnagyobb félelmemmel, a volt legjobb barátommal, azzal aki megerőszakolt.
- Mit akarsz te itt?-vetődött rögtön elém egy alak, aki történetesen az öcsém volt. Az öcsém, Michael volt a legmagasabb az egész családban, ő 2 méter- volt, és kosarazott, olyan izmokkal rendelkezett, hogy azt még egy profi testépítő is megirigyelte volna. Aki vele szemben állt 185 cm-volt.
-Húzz el innen, vagy kihívom rád a zsarukat!-mondta az öcsém, és már vetődött volna Dani után, de én megállítottam.
-Nem éri meg ezzel a bunkó alakkal foglalkozni! Nem ér annyit!-mondtam, majd kifújtam a levegőt, amikor az öcsém megfeszült teste elernyedt. Szeretetteljesen rám nézett, majd szorosan átölelt.
- Gyere menjünk!-mondta, majd elindultunk a kocsimhoz, Michael motorral jött. Elindultunk hazafelé, és megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, amikor beparkoltam a garázsba. A hazafelé vezető úton egész végig folytak a könnyeim. Kikászálódtam a kocsiból, és megvártam, míg az öcsém is beáll a garázsba, együtt mentünk fel a házba bevezető lépcsőn, és amikor beléptünk minden szem ránk szegeződött. Paul egyből felpattant, és elindult volna felém, de én rámordultam hogy maradjon ott ahol van.
- Mi van Ribizlivel?-kérdezte anya elcsukló hangon.
- Mi lenne sikeresen elütöttétek, és nem tudta az orvos megmenteni, ezért ültünk a váróban 4 órát!-üvöltöttem torkom szakadtából, megütközve néztek rám, azért mert én soha nem szoktam ordibálni, csak akkor ha nagyon kiakadok valami miatt, hát igen most nagyon kiakadtam.
- Nem igaz, hogy nekem mindig a lelkembe kell gázolni, ez olyan jó nektek?- kérdeztem még mindig kiabálva, ők meg csak tátott szájjal bámulták.
- Dehát......-kezdett bele Paul, mire leüvöltöttem a fejét.
- Te csak ne de hátozzál, mert te ütötted el a kutyámat, és te gázoltál eddig mindig a lelkembe, elegem van, nem megyek el innen sehova, és soha többet ne keressetek!-mondtam üvöltözve, felvágtattam az emeletre, majd bepakoltam a cuccaimat. Összeszedtem magamat, majd a bankkártyámat. Lementem a nappaliba, majd megöleltem Michaelt, Robertet és Kristen, majd megvetően ránéztem az ölelkező párosra, és a szüleimre. Méltóságteljesen elindultam, és úgy bevágtam az ajtót, majd reméltem, hogy összedől a ház. Bevágódtam a kocsiba, és elszáguldoztam egy hotel felé.
*Eközben otthon.
-Paul miért kellett elütnöd a kutyát! Tudod, hogy menyit jelentet neki! És miért utálod Breet? És miért ebbe a kis ribancba kellett beleszeretned, amikor tudod, hogy Bree utálja!-üvöltötte Robert torka szakadtából.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése